|
Gondolatok 2 |
|
Itt folytatjuk a bevillanó gondolataink elmondását. Csak azért hoztuk
létre ezt a második oldalt, hogy az első ne legyen túl hosszú :)
Értelme ennek az oldalnak ugyanaz mint a Gondolatok 1 - nek, olyan
gondolatok, felismerések, tapasztalatok elmondása, közreadása amelyek
valamilyen formában valamelyikünknek megjött és megosztani kívánjuk másokkal
bízva abban, hogy akár egy halvány gondolatot is sikerül útkereső társunkban
ébreszteni vagy akár választ is adhatunk valamilyen próblémájára.
A képek értelme az, hogy igyekszünk lámpások lenni mások számára az életük
útján a saját tapasztalataink révén, hogy ők is a eljussanak a
kiteljesedéshez amelyet a Yin-Yang jelent.
ÖZ : Félelem, menekülés, felvállalás
ÖZ : Ha nem tudok szeretetben élni
ÖZ,RJ : Lucifer, alias Fényhozó, az életünkben
ÖZ : Félelem, menekülés, felvállalás
Én úgy érzem, hogy jelenlegi életünk három nagyon fontos tényezői ezek.
Kezdjük a félelemnél. Életünket úgy látom, hogy kitölti a félelem. Félünk ettől, félünk attól, félünk, hogy kirúgnak a munkahelyről, félünk, hogy elhagy akit szeretünk, félünk... Szép lassan az életformánkká válik a félelem és mint ajzószert keressük, olyannyira, hogy ha nincs mitől félnünk akkor keresünk magunknak valamit amitől megint lehet félni. Viszont félni nem szeretünk, mert az nem jó, szorongással tölt el, idegesít, kellemetlen, stb. Mit csinál az az ember aki fél ? Menekül... Menekülünk bármibe a félelem elől. Menekülünk a saját félelmeink elől. És máris megvan a mindennapi tevékenységünk, a menekülés. Teljesen mindegy, hogy mi elől menekülünk, csak meneküljünk. Mert amíg menekülünk addig sem kell önmagunkkal foglalkoznunk, nem kell szembenéznünk önmagunkkal.
Miért félünk, mitől félünk ? Mert nem érezzük magunkat biztonságban ? Miért nem ? Mert nem felelünk meg valami elvárásoknak, netántán a mélyen (le)tisztelt társadalmi elvárásoknak. Persze könnyű másokkal foglalkozni és másokkal szemben elvárásokat támasztani, de alapvetően önmagunkkal szemben legyenek elvárásaink. Mert amíg másokkal foglalkozunk addig sem kell önmagunkkal foglalkozni. Pedig ha mindenki elfogadná, hogy ő maga egyedi és megismételhetetlen és nem akarná magát mindenki beszorítani a társadalmi keretek és elvárások szűk cellájába, nem akarna megfelelni mindenféle hülye elvárásnak és hajlandó lenne felvállalni önmagát, hogy igen ez vagyok én, akkor megszünnének a félelmek és megszűnne a folyamatos menekvés is. Igaz akkor lehetne önmagunkkal foglalkozni. Bízzunk önmagunkban hogy valamire én is jó vagyok, ha akár arra, hogy gyufaszálakat rakoskassak szép sorjába de azt viszont gyönyörűen és precízen csinálom akkor abban én vagyok a csúcs.
Félünk a bizonytalanságtól, mert az nem biztos. A múltkor olvastam egy nagyon jó mondatot egyik ezotérikus honlapon és szerintem is így van: az életben egy dolog biztos, a változás, a megállás a halál. Félünk a bizonytalanságtól, mert nem bízunk önmagunkban, nem bízunk abban, hogy nekünk is megvan a párunk a világban, félünk, hogy nem felelünk meg bárminek vagy bárkinek. Pedig semmi egyebet nem kellene tenni, csak felvállalni önmagunkat, hogy olyanok vagyunk amilyenek. Vannak hibáink, persze mert nem vagyunk tökéletesek, azért születünk le a Földre, hogy tanuljunk. Pedig mindenkinek van valami tehetsége ami csak az övé. Ugyanígy mindenkinek megvan a párja a világban csak meg kell találnia. És megint ugyanoda jutunk, hogy félelemből cselekszünk, menekülünk. Menekülés közben nem vesszük észre a szép dolgokat és nagyon könnyen elmegyünk apró dolgok mellett, olyan apróságok mellett amelyek megszépíthetik az életünket. Menekülünk és nem vállaljuk fel önmagunkat. Ha jobban belegondolunk akkor tulajdonképpen ki elől menekülük ? Önmagunk elől, mert nem merjük felvállalni azt, hogy olyanok vagyunk amilyenek, azokkal a vágyakkal, képeségekkel amelyekkel rendelkezünk. Az egész életünk egy merő menekülés önmagunk elől. Ilyen menekülés a munkamánia, a cigarettázás, az alkoholizmus, a tv-nézés, a zene hallgatás. Nem arról van szó, hogy ne hallgassunk meg egy szép dalt vagy ne nézzünk meg egy jó filmet, de ne az uralja az életünket, uraljuk mi az életünket, ne más. Keresünk állandóan valami kapaszkodót, ami biztonságot ad. Mindenféle biztonság csak pillanatnyi és látszólagos. Ezen a Földön nincs biztos dolog, semmi sem biztos. Szerintem csak az a tudat adhat biztonságot, hogy képes vagyok megoldani a Sors újabb és újabb kihívásait. A Sors-al kapcsolatban tudni kell két dolgot: a Sors CSAK olyan feladat elé állít amelyet egyrészről meg tudunk oldani, másrészről pedig olyan feladat amelyet vállaltunk Sorsfeladatunk részeként. Másik dolog, hogy a Sors mindenkinek biztosít annyi anyagi biztonságot amennyire szüksége van a vállalt Sorsfeladatának az elvégzéséhez.
A meneküléssel csak az a gond, hogy miközben menekülünk eltelik az egész életünk és nem a vállalt Sorsfeladatunkat végezzük. Nem vesszük észre a Sors, egyre erösődő üzeneteit, jeleit, mert el vagyunk foglalva az önmagunk elöl való meneküléssel. A másik gond, hogy mivel nem végezzük a vállalt Sorsfeladatunkat, az sajnos ott halmozódik mint adósság a Sors fele. A gond ott van ezzel az adóssággal, hogy nem szünik meg azzal, hogy meghalunk, mert ez az adósság nem földi eredetű, tehát egy földi lét megszünésével nem szünik meg. Ettől az adósságtól csak egyetlenegy módon lehet megszabadulni, ha elvégezzük. Ezek az adósságok a lényünkké válnak és hurcoljuk őket megunkkal egyik életről a másikra. A Fenti világ szempontjából semmi gond nincs ha valamit nem végzünk el ebben az életben, van még másik élet amiben az akkori vállalt Sorsfeladat mellé visszük tovább a korábbi életek el nem végzett feladatait, mint adósságok. Erre mondják azt, hogy a Sorsát senki sem kerülheti el és ez így igaz. Halogatni lehet, de elmenekülni előle csak ideig-óráig lehet és csak látszólag.
Senki se higgye, hogy én jobb vagyok a többinél. 17 évig éltem egy házasságban amelyben tulajdonképpen az anyámat vettem feleségül. Szüleim 14 éves koromban elváltak és én apámmal maradtam. 18 éves koromra irigyeltem mindekit akinek volt anyja és az szerette a gyerekét, mert nekem nem volt anyám. Aztán került egy nő az életembe aki úgy nézett ki, hogy szeret és én belemenkültem a kapcsolatba, hogy végre érzelmileg biztonságban legyek. Megint a biztonság keresése, mert valaki érzelmi biztonságot nyújtott. Itt volt az első hiba. Én nem szerettem, de érzelmileg biztonságot adott. Ez aztán odáig fajult, hogy kb másfél év után rájöttem arra, hogy az nem élet, hogy nekem nincsenek érzelmeim a másikkal szemben. Rájöttem arra is, hogy nem a párom, nem a társam. Volt egy feleségem, de nem volt társam. Lehet, hogy ő szeretett, de én őt nem, és mivel nem volt szeretet más sem lehetett. Aztán belementem, hogy legyen gyerekünk, gondoltam, hogy ez megoldja a kettőnk próblémáját. Hát nem, a gond csak súlyosbodott. Ahogy egyik ismerősőm apja mondta amikor ő terhes lett a harmadik gyerekével, hogy egy gyerek szerelemből kell szülessen, nem pedig egy próbléma megoldására. Közben elkezdtem keresni valakit, aki megfelel az ideálomnak, igaz akkor annak még csak eléggé halvány képe volt, hogy milyen társat, párt álmodtam magamnak, de olyat amilyen az akkori feleségem volt, olyat nem. Itt volt a második hiba, hogy nem mertem felvállalni a saját érzéseimet és a harmadik, hogy belementem a gyerekvállalásba. Nem azt mondom, hogy a gyerekem egy hiba volt, csak azt, hogy nem az akkori feleségemtől kellett volna, hogy szülessen, hanem lépnem kellett volna, megkeresni azt a nőt akibe szerelmes vagyok és attól gyereket. Közben ment a keresgélés. Ismerkedtem én mindenhol ahol csak lehetett, utcán, összejöveteleken, társkereső irodákban. Volt ami összejött és volt ami nem. Újabb hibát követtem el amikor az aktuális hölggyel szemben nem vállaltam fel, hogy nős vagyok, így elég sokan ott is hagytak ahogy kiderült, mert nyomasztott a dolog, hogy hazudok és előbb-utóbb bevallottam. Itt tanultam meg, hogy az olyan kapcsolat amely hazugságra épül, legyen az BÁRMILYEN hazugság, nem hosszú életű, nem lehet az, mert az igaz érzelmek nem férnek meg a csalással, a hazugsággal. Aztán 29 évesen megismerkedtem egy lánnyal akivel már az első körben közöltem, hogy nős vagyok és elfogadta. Szerelem lett belőle és össze is költöztünk. Otthagytam a feleségemet és a gyereket. Végre szerelmes voltam ! Isteni érzés volt. Igaz egy albérletben laktunk, de boldogok voltunk mind a ketten. Kevés pénzünk volt, fizettünk albérletet, fizettem gyerektartást és megis jutott amire akartunk. Tehát megmutatta a Sors, hogy amennyi pénzre szüksége van az embernek annyit kap, igaz se többet, de se kevesebbet. Aztán egy ezotérikus klubban meggyőztek arról, hogy hát társadalom, meg erkölcs, meg kötelesség, meg így, meg úgy és hogy nekem kötelességem a feleségem mellett lennem, még ha bele is döglöm. Nem szerettem a feleségemet és szenvedtem, mert nem tudtam szeretni, nem tudom miért nem, de nem ment az istennek sem. Valahogy nem fogott meg. Sikerült engem meggyőzniük, hogy hagyjam ott a barátnőmet akit szívből szerettem és menjek vissza a feleségemhez akit nem szeretek, de volt egy gyerekem tőle. Visszamentem, otthagytam a szerelmemet. Életem egyik legnehezebb és talán egyik legnagyobb hibája volt, de visszamentem. De mint ahogy annak lennie kell, a meg nem oldott próbléma ott feszült kettőnk között, a szerelem és a szeretet hiánya és minden ami ebből fakadt és sajnos ennek a levét a gyerekem itta meg, rajta csattant ki kettőnk konfliktusa. Természetesen 2 hónap után folytattam a társkeresést egy kicsit okosabban, most már a kapcsolat elején bevallottam, hogy nős vagyok. Jólesett becsületesnek lenni, legalább arrafele az oldal fele, mert természetesen a feleségem fele én voltam a megtestesült hűség. Itt volt önmagam és a saját érzéseim fel nem vállalása. Igaz a párkeresésben szép lassan kirajzolodott bennem, hogy milyen társat is keresek magamnak. Aztán hogy szokott lenni, természetesen "teljesen véletlenül" akadtam bele életem második legnagyobb szerelmébe aki amíg együtt voltunk a társam és a párom volt minden szempontból. Végre az ideálnak lett arca is. Csak a gond ott van, hogy volt férje. A szerencse a dologban az, hogy ő is hasonló utat járt be mint én és ő is kereste a társát amit bennem meglelt. Hasonlóak voltak az érzéseink és a vonzódásunk egymás fele. Végre képes voltam vállalni a saját érzéseimet és képes voltam elválni amit valószínűleg hamarabb meg kellett volna tennem, de akkora jött el az ideje. Képes voltam elengedni a biztos érzelmi hátteret és az anyagi biztonságot, mert a válás nem kevés anyagi terhet rótt rám, de független vagyok és nyíltan, tisztán szerethetek. Már nem kell menekülnöm, nem kell hazudnom, nincs csalás az életemben, végre tisztáztam magamat annak akit szívből szeretek és viszontszeret. A gyerekemmel is végre tudtam rendezni a kapcsolatomat és megdöbbentett minap a véleménye, amin NAGYON érdemes elgondolkozni, hogy szerinte a lehető legjobb dolog amit vele tehettem az a válás volt, mert most már végre érzi azt, hogy szeretem és nem csak a veszekedést látja maga körül, megnyugodtak a dolgok és sokkal jobb a kettőnk viszonya is.
Minap tettem egy másik óriási lépést. Rengeteget tépelődtem azon, hogy meg merjem-e tenni vagy sem, de végülis megtettem, mert akkor is azt mondtam magamnak, hogy meddig hazudjak még. Egy beszélgetés alkalmával kitártam a szívemet a lányomnak, felvállalván, hogy miket tettem a múltban és mi van most. Egy őszinte, tiszta barátot találtam benne, azt amire vágytam, hogy a gyerekemben megtaláljam és ő adta oda a Sors másik legnagyobb ajándékát amikor elmondta, hogy drukkol, hogy nekem összejöjjön az a társ akire vágyom, mert akkor végre boldognak fog látni engem. Köszönöm...
Gyakori jelenség, hogy a feleségüket a férfiak az anyagi háttérrel és azon keresztül a gyerekekkel tartják sakkban. Kérdésem az, hogy mi az ami jobban megéri: egy szerelemmel, szeretettel teli, de kevesebb pénzt jelentő élet egy olyan ember mellett akit szívem legmélyéről szeretek, akit imádok, aki a társam, a párom mindenben, nincs olyan próbléma amit ne tudnánk ketten megoldani vagy egy anyagilag "biztonságos", de érzelmileg hideg élet egy olyan ember mellett akit nem szeretek, jó lehet emberként szeretem de másként nem, viszont ez egy hosszantartó párkapcsolathoz kevés, aki nem a társam, aki mellett nincs életkedvem ? Sose felejtsük el, hogy itt a Földön az érzelmeket kell megtanulnunk és nem az anyagi jólétet.
Sokan azért nem merik vállalni önmagukat, mert félnek a bizonytalantól, mert a büdös, rothadó, "biztosnak" látszó mocsárhoz jobban ragaszkodnak. Azt hiszik, hogy a Sors békén fogja őket hagyni. Lehet, hogy most nem vállalják az érzelmeiket, de a Sors nem fogja őket békén hagyni, nem az a dolga neki és ő végzi a dolgát. Előbb-utóbb újra belekerül az illető ugyanabba a csapdába, csak mivel nem tanulta meg a leckét ezért ezek a csapdák mind durvábbak és durvábbak lesznek. Lehet menekülni ideig-óráig a dolgok elől, de végső menekvés nincs. Addig menekülünk amíg a figyelmeztetések megjelennek testi formában is, értsd betegségek formájában.
ÖZ : Ha nem tudok szeretetben élni
Valamelyik nap jött egy felismerés. Ha nem tudok vagy nem vagyok képes egy szeretetteljes kapcsolatban élni akkor mindenki számára jobb ha félreállok. Jobb nekem is és a másiknak is, mert megadom mindenkinek a lehetőséget, hogy keressen egy olyan kapcsolatot amelyben megtalálja az elképzelésének megfelelő társat, jobb mert adott esetben nem a gyerekek isszák meg a két ember konfliktusának a levét, nem rajtuk csapódik ki. A legnagyobb gond ott van, hogy általában az a fél akit otthagynak vagy akitől elválnak az vesztesnek, legyőzőttnek érzi magát aki nem tudott megfelelni az elvárásoknak és a többi ember szemében ő egy vesztes vagy ahogy mai zsargonnal élve lúzer... Távolról sincs itt sem győztesről sem pedig vesztesről szó. Sőt szerintem sokkal inkább bátorságról van szó, mert a két ember képes volt felvállalni egymás előtt és a mélyen (le)tisztelt társadalom előtt, hogy ők nem valók egymáshoz és képesek továbblépni. Mert nem az a bátor aki a végsőkig ragaszkodik egy nem müködő kapcsolathoz, hanem az akinek van bátorsága kilépni onnan és továbblépni. Lehet, hogy a társadalom szemében vesztes, de tulajdonképpen önmaga előtt győztes, mert képes volt elengedni valamit ami nem müködik. És ha belenézünk a dolgok mélyébe, tulajdonképpen mi számít igazán ? Egy társadalmi elismerés, de tulajdonképpen egy önmagunk előtti veszteség vagy fordítva ? Halálunk után, amikor kiértékeli a lélek a saját életét akkor tulajdonképpen mi számít ? A jelenlegi társadalom az csak egy földi jelenség, a Fenti világban, ahova tulajdonképpen tartozunk, ott nem létezik, ott egy másik világ létezik amelynek mások a törvényei. Tehát kiértékeléskor hivatkozhatunk egy nem létező valamire ? Végülis hivatkozni lehet, de nincs értelme. Kiértékeléskor csak annyi a lényeg, hogy mit végeztünk el, az senkit nem érdekel, hogy ha valamit nem, akkor azt miért nem. Az el nem végzett feladat mint egy adósság halmozódik és visszük tovább a következő földi életbe.
Senki sem vesztes és senki sem győztes. Ha viszont másképp nézzük akkor az a vesztes aki nem volt képes a változásra és a győztes az aki képes volt.
ÖZ,RJ : Lucifer, alias Fényhozó, az életünkben
Azzal szeretném kezdeni mielőtt még bárki megpróbálná ránk sütni a sátánista vagy bármilyen szektás baromság jegyét, hogy nem vagyunk sem sátánista, nem űzünk semmiféle szellemidéző mutatványokat és nem tartozunk semmiféle egyesülethez vagy szektához! Egyszerűen csak másképpen látjuk a világot és másképpen magyarázzuk az eseményeket.
Elgondolkozásra a TV-ben többször is vetített, legutoljára nem is olyan régen, egyik szombaton az M1-es csatornán, Az Ördög ügyvédje című film. Ennek a filmnek gyakorlatilag két főszereplője van, egyrészről maga Lucifer, mint John Milton (Al Pacino alakításában) és Kevin Lomex (Keanu Reeves alakításában). Magának a filmnek a lényege az utolsó fél óra és erre fogok én is hivatkozni, ez az utolsó fél órában elhangzó mondatok voltak számomra a gondolatindítók.
Vegyünk egy pár dolgot alapul:
- a szellemi világban több szint van, legjobb tudomásom szerint 13, ahol a 13. szinten van maga a Teremtő, Lucifer pedig 11-12-es szintű arkangyal,
- a mi világunk egy poláris világ, ennek egyik alapja, hogy maga a Föld is egy ellipszis pályán kering a Nap körül, s mint tudjuk az ellipszisnek két fókuszpontja van, tehát maga ez a rendszer amiben élünk poláris, mert mindennek két oldala van, és mi emberek mindent csak polárisan vagyunk képesek látni, tehát a "jó" és a "rossz" mint fogalom is csak a mi világunkban létezik, a Fenti világ mint olyan nem poláris, tehát ott fent nem ismeretes a "jó" és a "rossz" fogalma,
- legjobb tudomásom szerint azért születünk le ide a Földre, mint színpadra, hogy tanuljunk és szellemileg fejlődjünk,
- Lucifer neve, ha jól tudom akkor a latin Luceum Ferum-ból származik ami magyarul Fényhozó-t jelent.
Legelső gondolatom, hogy ha valaki olyan magas szellemi szinten van mint mondjuk Lucifer akkor lehet-e "rossz" földi szemmel nézve ? Szerintem nem. A Fenti világ egyértelmű célja az, hogy az emberi testben lévő lélek fejlődjön. Maga a buddhista világ is azt vallja, hogy nincs jó és rossz, dolgok vannak és csak tőlünk függ hogyan éljük azokat meg.
Fényhozó mint a szellemi világ egyik kiemelkedő alakja, képviselője csakis egy szellemi fényt hoz el nekünk embereknek. A Fenti világ fénye sosem egy külső fény, hanem mindig egy belső, lelki-szellemi fény. Azt, hogy valaki mennyire képes befogadni a Fenti világ szellemi fényét, az határozza meg, hogy az adott ember milyen szellemi szinten van. Ha az illető a külső, tartalom nélküli csillogás rabja, akkor ez a belső fény számára maga lesz a pokol, kín, a szenvedés. Viszont ha az illető képes befele fordulni és önmagán belül keresni az események titkait akkor ezt a belső fényt mint megvilágító tudást, mintegy a dolgok hátterére való rávilágítást fogja megélni és ez az öröm maga lesz a mennyország.
Azért vagyunk itt a Földön, hogy tanuljunk, fejlődjünk. Ha viszont nem tudjuk vagy rosszabb esetben nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni saját hibáinkat akkor a Sors olyan eseményeket fog elénk hozni, hogy képesek lehetünk ezeket felismerni. Vagy nevezzük másnéven: ott kísért meg ahol megkísérthetőek vagyunk és az ember ott megkísérthető ahol gyenge, ahol nem képes helytállni, ahol tanulnivalója van. Tehát mi is mutat meg nekünk a megkísérthetőségünk által Fényhozó ? A saját gyengeségeinket, azokat a pontokat a saját lényünkben amelyeken még fejlődnünk kell(ene). Más szóval mondhatni azt is, hogy a megkísértés által mutatja meg nekünk Fényhozó, hogy hol és mit kell megtanulnunk. Akkor kérdem én, tulajdonképpen ezek szerint nem pont az én javamat szolgálja, nem az én tanulásomra, okulásomra, segítségemre van az, ha megmutatják, hogy hol és mit kell megtanulnom ? Dehogynem. Azáltal tanulok, hogy rájövök saját hibámra, mert megmutatják. A megkísértések a javamat szolgálják és nem az ellenségeim. Ha azt nézzük, hogy a Teremtőtől az ember megkapta a szabad akaratot, tehát bármikor azt tehet amit csak akar. Na igen, de mint minden szerződésben itt is van egy úgynevezett kisbetűs rész: tehetsz amit csak akarsz, de mindennek következménye van. Tehát senki az égvilágon nem szab határt a saját akaratunknak, a saját lehetőségeinknek csakis egyvalaki, önmagunk. Hogyan müködik a megkísértés ? Az lélek egy elvégzendő feladattal születik le a Földre. Azért megtanulandó mert még nem sajátítottuk el, nem vagyunk tökéletesek, vannak gyenge pontjaink, meg nem tanult ismereteink. Fényhozó semmi egyebet nem tesz mint lehetőséget kínál nekünk, hogy próbára tegyük önmagunkat és az így nyert saját tapasztalat által többek legyünk. Ő csak a színpadot rendezi be számunkra, mi magunk vagyunk a színészek akik eljátszanák önmagukat... És teljesen csakis a saját döntésünktől függ, hogy melyik színpadon lépünk fel, senki az égvilágon nem tuszkol minket, hogy erre vagy arra menjünk, minden teljesen a saját akaratunkból történik. Fényhozó lehetőséget ad arra, hogy mindenki eljátsza saját kis színművét. Vagy ahogy mondani szokták ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Nem ismerős ? Szerintem valahol hálásak is lehetnénk Fényhozónak, hogy megmutatja saját hibáinkat, gyengeségeinket és lehetőséget ad számunkra egyrészről arra, hogy ezekre rájöjjünk, másrészről arra, hogy ezekből tanuljunk és tapasztaltabbak, bölcsebbek legyünk, hogy felemelkedjünk, mintegy megváltsuk és fénybe hozzuk a bennünk lakozó árnyakat, legyenek azok akarat, vágy vagy félelem jellegűek esetleg hiúságok.
A lélek azzal, hogy a leszületést válassza, belekényszeríti magát egy szerepbe amelyet játszani kell. Tehát minden reggel fel kell kelni és tovább kell játszani saját színművünket. A leszületés "kényszer", de ezt is magunk vállaljuk szabad akaratunkból, mert tanulni fejlődni akarunk ezen a Földnek nevezett sokszínű színpadon. A tanulás ára a leszületés. De a tanulásnak van egy másik ára is, mégpedig az, hogy haladnunk kell előre, a Sors egymás után hozza a megoldandó próblémákat és ezek közül választanunk kell, itt is van egy kényszer és ez is a megfizetendő ár része. Ahogy egy másik közmondás mondja: a tudáshoz nem vezet királyi út. A szabad akarat ott jön be, hogy a Sors által felkínált lehetőségek közül viszont mi magunk választunk. Mondhatni úgy is, hogy Fényhozó vizsgáztat minket arról, hogy megtanultunk-e valamilyen leckét vagy sem. Ha sikerrel vesszük a vizsgát akkor azt a leckét megtanultuk és onnantól kezdve olyan jellengű eseménnyel nem fogunk többé az életünkben találkozni. Ha viszont elbukunk akkor az azt jelenti, hogy azt a leckét nem tanultuk meg. Mindkét esetben a kapott eredményt csakis saját magunknak köszönhetjük, senki mást nem érdemes okolni.
Ahogy a beszélgetés kezdődik a filmben John Milton szavaival: Egy dologban igazad volt Kevin... Tényleg figyeltem. Hogy tehettem volna mást ? Figyeltem s vártam, lélegzetvisszfojtva. De nem vagyok bábjátékos Kevin, nem rángatok dróton senkit sem. Ez nem úgy müködik.
Fényhozó csak figyel, és vár a megfelelő alkalomra, hogy lehetőséget adjon nekünk. Majd folytatja:
A szabad akarat olyan mint a lepkeszárny, ha hozzáérnek többé nem száll föl soha sem. Nem, én csak berendezem a színpadot, Te magad mozgatod a drótokat.
A Teremtő által kapott szabad akaratot még ő sem tudja befolyásolni, viszont berendezi a színpadot és megadja nekünk a lehetőséget, hogy ezen a színpadon eljátsszuk saját színművünket.
Aztán ahol talán a legjobban utal az embernek adott legnagyobb segítségre, szintén John Milton:
A kezdet kezdete óta itt forgolódom az élet sűrűjében és tápláltam minden olyan érzést amit az ember érezni rendeltetett. Érdekelt, hogy mire vágyik és sohasem ítéltem el. Miért ? Mert sohasem utasítottam el minden tökéletlensége ellenére.
Ő az aki teret enged, hogy megnyilvánuljon az ami bennünk van, de még ő sem ítélkezik! Ítélkezni csak egyvalakinek van joga, a Teremtőnek, viszont pont ő az aki sohasem fog!
Végezetül, félreértések elkerülése végett, nem arra szólítunk fel bárkit, hogy mostantól fogva a Teremtő helyett Fényhozót imádja és neki áldozzon bármit is, egyszerűen csak egy kicsit más megvilágításból szeretnénk megmutatni Fényhozót. Ennyi és semmi több... Akinek meg nem tetszik az önmagában keresse a miértet és ne minket támadjon, annak ellenére, hogy támadni és másokat tenni felelőssé az illetőt ért "atrocitások"-ért sokkal könnyebb mint befele fordulni és elgondolkozni a dolgokon! Viszont azt se felejtsük el, hogy a támadás és dühöngés egy ugyanolyan megkísértés mint John Milton:
Kezdetnek megteszi a gyönyör? Azonnali gyönyör... Gombnyomásra... Gyönyör ahogyan csak akarod... Mondjuk az első adag kokain... Besétálni egy idegen nő hálószobájába...